(Fotó: EF)
- Min dolgozol most? Milyen írások várhatóak tőled a közeljövőben?
Elmúlt november közepe, közeledik a karácsony – ez azt jelenti, hogy most (szó szerint, mivel itt a gépen meg is van nyitva az a fájl) azt a történetet írom, amelyet a férjem fog kapni tőlem karácsonyi ajándékul. A járvány előtt sem szerettem a karácsonyi forgatagban shoppingolni, ezért jó néhány éve saját gyártmányú szöveg kerül a karácsonyfa alá személyes ajándékként. De tudom, hogy az olvasóim a Borbíró Borbála-sorozat következő kötetére várnak, tehát természetesen ez a másik szöveg, amin dolgozom.
Legközelebb várhatóan a Gabo kiadó és a Black Aether horror antológiáiban jelenik meg tőlem egy-egy novella. A Boriverzum következő kötetét is nagyon szeretném befejezni úgy, hogy jövőre az olvasók kezébe kerülhessen.
- Mennyiben épít a Túlontúl a magyar népmesékre, legendákra?
Miben kap vele mást az angolszász fantasy könyvekhez szokott olvasó? Tervezel-e még ilyen témájú írásokat?
A Túlontúl az én főhajtásom a határainkon át ívelő közös kultúrkincs előtt, és ennek megfelelően rengeteg népmesét, tündérlegendát, néphagyományt igyekeztem beleépíteni. A fő cselekmény végkifejlete felismerhetően A háromágú tölgyfa tündére című mesét idézi meg, az alapkoncepció a magyar folklórból is ismert cserélt gyerek motívumon alapul, a főszereplőm a tündérmesék bűvöletében él, ezért ő maga a meséken keresztül értelmezi a világot, és folyamatosan mesél vagy utal mesékre. A magyar népmeséknek az egyik legmeghatározóbb szörnyalakja maga az ördög, ez is megmutatkozik a világépítésben, hiszen az, hogy a nagymagyarországnyi Tündérország többfelé szakadt, ebben a regényben az ő működésének köszönhető. De például az a motívum, hogy Liliom három fiú között választ, szintén nem csupán egy túltolt YA-motívum, hanem szerves része annak a gondolatnak, hogy az egész történet a népmesék logikáját követi, kezdve a hármas egység szimbolikájával, ami megmutatkozik a három fő helyszín váltakozásában is: Magyarország, Tündérország csallóközi része és Tündérország erdélyi részének egy apró, elszigetelt darabkája várja, hogy egybe fűzze őket a mágia / az írás.
Azt hiszem, a felsoroltakból látszik, hogy miben más ez, mint egy klasszikus angolszász fantasy, de azért jegyezzük meg, hogy most már a mainstreamhez tartozik a folk fantasy is, és angolszász területeken nagy érdeklődés övezi az amerikai vagy angol olvasók számára egzotikusabbnak tűnő (pl. szláv, arab, mexikói) néphagyományára építő regényeket.
- Miért foglalkoztatnak téged a tündérek?
Nekem az furcsa, ha valakit nem foglalkoztatnak a tündérek, így az első kérdésre nagyon nehéz válaszolnom – de azt hiszem, legjobban az ambivalenciájuk, a kettős természetük izgat a legjobban. Gyakran a szépség, a tökéletesség megtestesítői, egy vágyott világ szimbólumai, és leginkább ez a tulajdonságuk domborodik ki a népmesékben; ugyanakkor a magyar néphagyomány a tündéreket szépasszonyoknak is nevezi, de ezek a szépasszonyok veszélyes, boszorkányszerű lények, akik veszélyt jelentenek az emberekre nézve. (Ezt a kettősséget bontom ki az Attila koporsójában is, ami a Borbíró Borbálasorozat ötödik része.)
Egyébként a tündéres történet írására a konkrét inspirációt a férjem adta. Ahogy ő szokta mondani, minden férfi szerelmes volt kisfiú korában Tündér Ilonába – legalábbis ott, ahol ő nőtt fel, a Csallóközben, ahol nagyon erős a Tündér Ilona-hagyomány. A férjem nagyon szerette volna, ha írok egy történetet, amiben a magyar tündérek a főszereplők; az is a szíve vágya volt, hogy szülővárosának református temploma is kerüljön bele egyszer egy fantasy regénybe, mivel a falakon látható nagyon régi freskók számára mindig is egy mágikus világ létezését sejttették. Hát így esett, hogy a somorjai templom lett az egyik átjáró Tündérországba, és hogy Tündér Ilona és Árgyélus királyfi szerelme meghatározó eleme lett a történetnek.
- Milyen olvasói rétegnek szól a Túlontúl?
Ajánlom a könyvet azoknak, akik hisznek abban, hogy olyan mágikus kötelékek fűznek minket össze a határainkon túl élő magyarokkal, amelyeket nem szakíthat szét örökre az ördög sem; és azoknak, akik bírják a szerelmi történeteket, mert itt bizony a szerelem az egyik fő mozgatórugó és motívum Tündérföldön és a határain innen egyaránt.
- Mely szerzők voltak a legnagyobb hatással az írói énedre?
Annak, hogy én bele mertem vágni egy vámpíros sorozatba akkor, amikor a vámpírirodalom a közvélekedés szerint tulajdonképpen már lecsengőben volt, elsősorban a Buffy TV-sorozat tehet. Számomra a film is szöveg, és akkor tud lenyűgözni igazán, ha jól van megírva a forgatókönyv, komplex, mély, de nagyon különböző karaktereket is képes mozgatni, kiválóan megírt párbeszédekkel és tapintható szimbolikus tartalommal. Joss Whedon tudja mindezt, és bár ő a filmszakmában tette le a névjegyét ezzel a fajta történetformálással, számomra meghatározó jelentőségű szerző. Az, hogy miként gondolok egy szövegre, természetesen jóval korábban alakult ki: középiskolás koromban Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regénye döbbentett rá, mennyire fontos a karakter és hogy mennyire nem mindegy, milyen narrációt választ egy szerző a történetének elmeséléséhez. Felnőttként viszont Neil Gaiman munkássága formálta leginkább a fantasy szerző énemet, azt hiszem: élvezem, ahogy a régiből újat sző, ahogy modern formába sodorja az archetipikust és a mitologikust, ahogy játszik a szöveggel, és sokszor könnyednek tűnik az, ami mögött igen nagy munka áll, és ahogy természetesnek veszi, hogy a karakterei nem másokat, hanem önmagukat mentik meg (vagy esetleg mások megmentése által önmagukat is).
- Miben egyediek a te magyar vámpírjaid? Tervezel-e újabb Borbíró Borbála történeteket?
Van egy elég szatirikus vénám, ezért az az igazság, hogy a magyar vámpírjaim részben a kortárs nyugati vámpírirodalom csillogó, a felszínt dicsőítő vámpírjainak ellentételezései. Minden vámpír valahol leképezi azt a kultúrát, amiben megalkották, és míg mondjuk Edward Cullen a fogyasztói társadalom piedesztálra emelt szimbóluma lett az Alkonyat-sorozatban, a magyar vámpírok inkább a magyar társadalomra jellemző rendszerszintű hibákat jelzik. Nem csillognak, viszont a háttérből irányítva részesei a politikai életnek, hiszen itt annyira elcseszett minden, hogy ez bőven belefér a normalitásba.
- Mennyire volt szándékoltan cél a vámpíros regényeidnél a szórakoztatás és mennyire a társadalomkritika?
Mindkettő cél volt. Tudós tanárként definiálom magamat; a humoros, elgondolkodtató, bizonyos esetekben tudást átadó irodalmi szöveg az én értelmezésem szerint a szórakoztatva tanítás egyik formája, egyfajta edutainment. Egyébként is életfilozófiám, hogy a humor az egyik legfontosabb része az ember túlélési készletének: ha kell, fegyver, ami bök, hogy láthatóvá váljon a támadható rész (például egy rendszer gyengesége); ha kell, vaskos páncélzat, amiről visszapattan az ütés; ha pedig arra van szükség, akkor gyógyír a sebre. A humorhoz való viszonyulás ráadásul nagyon jól tud jellemezni karaktereket, ezért nálam a karakterépítés egyik fontos állomása az is, hogy átgondolom, milyen humora van az adott karakternek. Ha a humor olyan tartalommal párosul, ami elgondolkodtat, az számomra tökéletes kikapcsolódást tud nyújtani, ezért én is törekedtem erre a párosításra. De ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag ilyen művek érdekelnek olvasóként vagy íróként.
- Hogyan segített a regényírásnál a tudományos kutatói háttered? Milyen felkészülés után vágtál neki az írásnak?
Szerintem a legfontosabb felkészülés egy író életében az irodalom minél szélesebb körű, elmélyültebb ismerete, vagyis olvasás, olvasás, és egyre értőbb olvasás (én nagy újraolvasó vagyok, és hihetetlen öröm, ha egy harmadik-negyedik olvasásra is még új, jelentőségteljes részleteket fedezek fel). Mivel szakmám szerint eleve szövegértelmezéssel foglalkozom, és foglalkozom irodalomkutatással, elméleti szövegekkel, ez nyilván segített abban, hogy bizonyos dolgokat tudatosabban formáljak. Ha az ember szövegeket cincál évtizedeken át, akkor óhatatlanul is rutinra tesz szert azt illetően, hogy miként működik egy regény vagy egy novella – de azért meg kell jegyeznem, hogy ezt a gyakorlatba átültetni nem egyszerű feladat, és az ember a konkrét írás, aztán pedig, ha jó szerkesztőt kap, a szerkesztés során tanul meg sok mindent, amiről azt hiszi, hogy nem nagy kunszt, hiszen ismeri az erre vonatkozó elméleteket.
- Készítesz vázlatot a regényekhez, vagy hagyod, hogy a történet haladjon, amerre menni akar, és inkább menet közben találod ki a cselekményt?
Csak akkor állok neki az írásnak, ha kész vázlatom van legalább fejben, tehát pontosan tudom, merre tart a cselekmény, hova kell érkezni, és ehhez nagyjából milyen utat kell bejárni. Legjobban úgy szeretek írni, ha nagyon részletes begépelt vázlatom van, mert úgy haladok a leggyorsabban, de igazából a vázlataim jó része első körben úgy néz ki, hogy bizonyos fejezetek nagyon részletesek, konkrét (csak nem formázott) párbeszédekkel, egyes fejezeteknél meg csak néhány emlékeztető mondatfoszlányt pötyögök be, mert nincs szükségem többre, vagy nincs ihletem ahhoz, hogy mélységeiben átgondoljam a lehetőségeit, és azzal később foglalkozom. A világos cselekményvezetést rögzítő vázlat ellenére sokszor improvizálok, és picit alakítok az eredeti elképzeléseimen, mert írás közben sokat tanul az ember a saját karaktereiről és az elmondandó történetről.
- Hogyan találsz az írásra időt? Mennyire tervezed meg előre, hogy mikor fogsz majd írni, és mennyire tudod tartani magad hozzá?
Rajta van minden karácsonyi listámon egy Időnyerő… De hogy konkrétabb legyek: a rövidebb terjedelmű szövegek írását könnyebben be tudom tervezni, és ehhez általában tartom is magamat (főleg, ha egy pályázat vagy más különleges alkalom időpontja meghatározza, meddig nyújtózkodhatom az időtakaróval). Regényíráshoz időszakokat szoktam kijelölni. A december vége és a január nagy része például ilyen időszak, most ezt ki is tűztem magam elé.
- Amikor írsz, van-e egy elképzelt olvasód, akinek a történetet szánod?
Olyan történeteket írok, amiket szívesen olvasnék olvasóként, és szerintem ez egy elég jó stratégia ahhoz, hogy legalább egy ember szeresse majd, amit csinálsz. Utána hatalmas öröm, amikor kiderül, hogy nem vagy egyedül, és mások élvezik azt, amit írsz.
- Hallgatsz-e zenét, amikor írsz? Hatással van-e nálad az írásra a zene?
A zene nagyon fontos a számomra; szeretem a rockot és a klasszikus zenét egyaránt, évekig énekeltem kórusban is. De talán éppen ezért képtelen vagyok zenére dolgozni. Ha zenét hallgatok, akkor elmerülök benne, feltöltődöm tőle, de teljesen lefoglal, és elfelejtek dolgozni mellette. Akkor vagyok a leghatékonyabb, ha csönd van, de megtanultam csatazajban is dolgozni.
- Mit tanácsolnál a kezdő íróknak? Mi kell ahhoz, hogy jók is legyenek és meg is tudjanak maradni a pályán?
Olvassanak sokat, írjanak sokat, és ne stresszeljenek azon, hogy nem elég jók és még nem (vagy nem nagyon) publikálnak. Az írás olyan, mint a jó bor: idő kell hozzá, napfény, eső, szakértelem, és mindenekelőtt jóféle szőlő – vagyis olyan anyag, amiből el lehet készíteni az ízletes terméket. Az íráshoz sok mindent meg kell tapasztalni. És itt nemcsak írói tapasztalatra gondolok, hanem arra, hogy élni kell ahhoz, hogy írni tudjál a világról. Sok mindent meg kell tapasztalnod ahhoz, hogy hitelesen tudj írni élethelyzetekről, karakterekről, helyszínekről, színekről, szagokról, érzelmekről, álmokról. Vannak kivételes tehetségek, akik már nagyon korán képesek letenni valami figyelemreméltót az asztalra, de rengeteg olyan kiváló szerző van, aki idősebben kezdett el publikálni, és ez nem véletlen. Szóval, az egyik legfontosabb tanácsom talán az lenne, hogy éljenek – minél több mindent tapasztalva, a kudarcokból, bánatból is kinyerve azt a tapasztalatot, ami elég lesz majd egyszer arra a félmondatra, ami hitelessé tesz majd egy szereplőt.
A szerző weboldalai:
Facebook : https://www.facebook.com/GauraAgnes/
Weboldal : http://www.gauraagnes.hu/